"Jöjjön e forráshoz, egészséget lel itt." Gyógyító vizek és fürdőkultúra : Kiállításkatalógus

Néhány éve még mosolyogtunk azon, aki a balneológiáról azt hitte: bálnatenyésztéssel foglalkozik, és – tengerünk nem lévén – mint a hazánkban művelt egyik fölösleges tudományt állították pellengérre. Ma már talán átlagos képzettségű honfitársaink többsége is tisztában van a szó jelentésével. Vannak ma már a szakmán kívül is, akiknek mond valamit Zsigmondy Vilmos, Than Károly vagy Pávai-Vajna Ferenc, Moll Károly, a Schulhof testvérek neve. Fontos is ezt tudatosítani, hiszen nekünk van a világon másodikként megalakult tudományos társaságunk ezen a területen. Idén 125 éves ugyanis a Magyar Balneológiai Egyesület, mely megalakulásakor 1891-ben még a Magyar Szent Korona Országainak Balneológiai Egyesülete nevet viselte. A történelmi Magyarország, mint tudjuk, egy teljes földrajzi egységet, az egész Kárpát-medencét foglalta magába. E földrajzi egység pedig geológiailag a Pannon-medencét jelöli, melynek ismert egy érdekes anomáliája: itt jelentősen vékonyabb a földkéreg. Ennek köszönhetjük azt, hogy termál- és ásványvizekben oly gazdagok vagyunk: csak a mai Magyarország területén 1300 hévízkutat tartunk nyilván. (Összehasonlításként: a hatszor nagyobb Franciaországban 1200-at.) Ennél még több van a teljes Kárpát-medencében, hiszen politikai határokat a geológia és a hidrológia, vagyis a természet nem ismer. Ezen a vidéken a fürdőkultúra egészen a római korig nyúlik vissza. Alsó- és Felső-Pannónia valamint Dacia provinciák a Pannon-medence nagy részét érintették, híres fürdőhelyekkel, és itt elég Aquincum nevét említeni. A török hódítás a fürdők reneszánszát hozta, később a Habsburg-birodalomban a vegyészet és az orvoslás fejlődésével egyre többet alkalmazták a hévizeket gyógyításra is. 1549-ben Wernher György írt először Magyarország csodálatos vizeiről. 1718-ban Csáky Imre kalocsai érsek-bíboros már a magyarhoni ásvány- és gyógyvizek összeírása ügyében a császárhoz fordult, ezt azonban csak 1763-ban rendelte el Mária Terézia. A szándékot azonban a tett vonakodva követte, így az összeírás végül a 19. század második felére tolódott. A dualizmus korában már az arisztokrácia, ill. a felső középosztály szokásai között találhatjuk az évente többszöri üdülést az ország különböző klimatikus gyógyhelyein és fürdőhelyein: Karlsbadtól Abbaziáig, Ruzsbachfürdőtől Herkulesfürdőig. A fürdőkúrák a fürdőorvosi kar felügyelete mellett zajlottak, természetesen ivókúrával és egyéb, akkor már rendelkezésre álló módszer (iszap, masszázs és egyéb fizioterápia) felhasználásával. Ezek az üdülések éppúgy voltak alapvető társasági programok, mint egészségfejlesztési célzatúak. Ez főleg, de nem kizárólag, a gazdagabbak kiváltsága volt. A „Károly király gyermeknyaraltatási akció” keretében adriai klimatikus gyógyhelyeken nyaralhattak szegény gyermekek is. A Monarchia és vele a történelmi Magyarország azonban szétesett. De annak ellenére, hogy Trianonban majd később a második világégés után újra elcsatolták leghíresebb gyógyfürdőinket: a felvidéki Pöstyént, Bártfát, Szliácsot, a kárpátaljai Visket, a délvidéki Palicsot és a számtalan erdélyi gyógyhelyet, ezen a téren nincs okunk nagyon keseregni. Hévíz, Sárvár, Harkány vagy Hajdúszoboszló ma éppoly híresek, mint anno a régiek voltak